Pártok helyett - szakemberek által - jól megcsócsált alternatívákban REMÉNYKEDNÉNK!

Radnóti szavaival:

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok.

Nem tudhatom, de sejtem, hogy pártpolitikusék kis országunkat leginkább térképészetileg szemlélik, kampánykörútjuk során jobban érdekli őket a helyszínek közötti távolság, az utak minősége, és a fapadosnak titulált olyan járgányok kényelme, mint amivel gyorsan és biztonságosan letudható két fórumocska között a táv. Közben persze nem lát, nem hall a médiának politizáló, hiszen a beszédére koncentrál ahelyett, hogy beszélgetésbe elegyedne azon embertársával, aki valóságosan és a hét minden napján "itthon van"...

S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Így lesz aztán kidobott pénz, felesleges rohanás a májusi időszak (is), és eredménye ugyanaz, mint eddig is: a médiának való politizálás, amit a rendszerváltás évei alatt/óta egyre silányabb formában megélni kényszerülünk mi szavazók - és a mindennapi életünkben. Mert jelenleg sem igen tart ott egyetlen politikusunk sem , hogy az erdőt olyan életközösségnek tekintse, amelyet milliónyi egyed alkot, hogy felfogná: a település nem a közgyűlésből él, de a település lakóiból, és hogy a gyárban - üzemben - irodában a gépek helyett a dolgozót számítaná emberi lénynek, mint aki értelmet keresi annak, hogy miért is létezik?

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

A "virrasztó éji felleg" helyett az ellenzéknek üzenem, hogy Magyarország problémáit szóban megoldani - mint azt már tapasztaltuk/tapasztaljuk - nem lehet.

A földtől, a hétköznapi léttől elrugaszkodott pártfunkcionáriusoknak és a parlamenti, közgyűlési képviselőség rózsaszín felhőin ücsörgőknek, a centralizáltság centralizálásán is túl lévő közigazgatásban dolgozóknak, a minisztériumi háttérembereknek, sőt! az alapítványok pályázati buborékhalmazában pöffeszkedőknek - halovány lila gőzük nincs arról, hogy mi folyik a hétköznapokban... itt lent a földön!

Pedig tök egyszerű a lényeg:

Amíg az említett - fellegek közt járók saját magukat értékesebbnek és jóval többre értékelendőnek tartják a szavazóknál, és úgy gondolják, hogy ezt a szavazóknak a kampányútjaikon be is tudják bizonyítani... addig bizony hatalmas tévedésben vannak. Így aztán ne is csodálkozzon egyik sem, ha a szlogenjeik meghallgatására már csak azok vállalkoznak, akik szintén szeretnének az ő fellegeik közelébe jutni... ebből vagy abból az okból kifolyólag, de távol marad mindazon sokaság, amelyet volt szíves a - korrupción és kapcsolati tőkén - a médiapolitizálás magaslataiba felemelkedő parazita réteg eltaposni, figyelmen kívül hagyni... még csak tekintetet sem vetve azokra, akikre pedig olyannyira számítani tetszenének - 2014-ben.

Mit kér a nép?

Javaslom, hogy erre tessenek választ találni az elkövetkező utak alkalmával - inkább! Fordítsuk meg a szempontrendszereket, és talán induljunk ki a szerveződési szintek valóságos alapegységeiből - társadalom esetén - az azt alkotó ember-egyedből. Nézzük már meg, hogy mi minden kell ahhoz, hogy ne beteg és ma már inkább csak agonizálni tudó társadalomban kelljen szenvednünk, hanem egymást kiegészítő, egymást támogató egyedek mellérendelt viszonyrendszerét hozzuk létre, amely kölcsönösen képes kielégíteni az eltérő tudással rendelkező egyedek szükségleteit! Minden egyedét.

- nem pedig csupán  a személyiségüket vesztett, identitás nélküli, ámde  önmagát sokszorosítani akaró - rákos daganatként - élősködni képes paraziták kiváltságainak fenntartására törekedjen az a - jelenleg politikába szégyenülő - embersereg, amelyet csupán a pártjelképeik különböztetnek meg egymástól.