Ez a világ borzalmassá vált az ember számára. Úgy élünk ma társadalomban, hogy társainkról - hozzánk való hasonlóságaikról, a faji azonosságainkról - nem akarunk tudomást venni. MIÉRT?

Nem teljesen egyértelmű, hogy ha én ember vagyok - ilyen-olyan igényekkel és szükségletekkel, képességekkel és vágyakkal -, akkor a másik emberi lénynél is feltételeznem illik, hogy NEKI is vannak igényei, szükségletei, képességei, vágyai? Hol romlott el minden, ami szocializációra ennyire képtelenné tette az egyént? Mitől lett fontosabb a legmagasabb fokú individualizáltság kifejlesztése annál, hogy együttélésre való - elengedhetetlen - készségeket alakíthasson ki magában az emberi lény? Kinek áll érdekében az, hogy (egyetlen) bolygónk legfejlettebb élőlényét magányba szorítsa, azaz pirinyó és tehetetlen porszemmé alázza őt ahelyett, hogy csodálatos véletlennek köszönhető, rövidke életét kiteljesíthetné - élvezetessé tehetné?!

Az én elgondolásom szerint, mindez annak következménye, hogy a Föld összement, az ember pedig óriássá nőtte ki magát: annyi ismeretre tehetünk szert, amennyire csak óhajunk van, de sokan azt hiszik, hogy ami tudást felhalmozott az emberiség hosszú évezredeken át, azt egyúttal ő maga, saját személyében is birtokolja. Pedig, nem! Az egyén - kizárólag - saját tapasztalatainak birtokosa, de nem övé a MINDEN tudása. Ám, van rá esélye, hogy kellően tájékozott legyen. Ha környezete is ezt óhajtaná, akkor azt is biztosítaná a kíváncsi ember számára, hogy a valóságos helyzeteket ismerje meg, ne pedig félrevezetések, hazugságok és egy manipulált - mások számára kedvező - világról szerezzen csak tudomást.

Ma, a mindent ismerni vélő, de csak önnön maga fontosságát elismerő EGOCENTRIKUS világkép szerint szemléli a világot az emberiség - sajnos - szaporodó hányada. Ők azok, akik kizárólag saját világukban érzik jól magukat, ami lényükön kívül található, az szinte nem is létezik számukra. Ők az óriások. Mások pedig olyannyira pirinyók hozzájuk képest, hogy .... szinte nem is számítanak. Ezeknek az embereknek a gondolataiban a másik ember létezése, egy másik világgal egyenlő, amihez neki semmi köze. Így is beszélnek: "az én világomban"... és mivel neki már van egy saját világa, amibe más nem teheti be a lábát, ő maga pedig igen nehezen lép ki belőle, hát ... a személyes kapcsolatok hiánya jellemzi őt leginkább. Egy plexi búra veszi őket körül (attól plexi, hogy elég kemény, bár átlátszó és rugalmas is, de nem átjárható), ami meggátolja őket abban, hogy a látszattal szemben, különbséget tudjanak tenni szubjektumok és objektumok között.

Ezért nehéz velük együttélni egy-egy társadalomban - szinte lehetetlen. És maradunk magunk, akiknek nem kell búra, mert nem óriásnak hisszük magunkat, hanem csak egynek az emberi faj összességén belül, és tudjuk, hogy bár sok ismeretet összegyűjtött a történelem sok-sok évezrede, de  még a mai kor emberének is lehetetlen annak egészét birtokolni. Mások tudására és tapasztalatára, másokkal való együttélési képességre, és mások hozzáértő munkájára  van szükségünk ahhoz is, hogy életben tudjunk maradni.

A globalo-kapitalista rendszer legnagyobb bűne az, hogy tárggyá degradáltatja a másik embert, hogy önzővé individualizálja, és csak egyre fogyatkozó képességekhez engedi jutni, hogy a valóságos hétköznapokban (az "óriás") életképtelen csökevény legyen, akivel a mindenkori hatalom egyre könnyebben el tud bánni saját érdekei szerint.

Embertársainkkal rosszabbat ritkán tehetünk, mint ha megfosztjuk őket emberi mivoltuktól, ha a dehumanizáció lélektani folyamatának következtében értéktelennek tartjuk őket. (közmunkások, migránsok, kisebbségek, nők, gyerekek, más vallásúak, ...stb.) Ez akkor következik be, ha a "másikra" úgy gondolunk, mint akinek nem ugyanolyan érzései, értékei és szándékai vannak, mint nekünk. Kisebbítünk, a tudatunkból kitörlünk minden emberi tulajdonságot, amely közös bennünk és "azokban". (lsd. pártoskodás, pártérdek, önérdek) Mindez az intellektualizálás, a tagadás és az izoláció énvédő lélektani mechanizmusai révén jön létre (azaz, erre alapozva manipulálnak bennünket csoportérdekeinkkel szembeni cselekedetekre).

A szubjektív, személyes, érzelmi alapú emberi kapcsolatokkal ellentétben a dehumanizált kapcsolatokra a tárgyiasítás, az elemzés és az érzelmi, empátiás tartalom hiánya jellemző.

(Philip Zimbardo)