„Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy kétféle intelligencia létezik a földön: az embereké és a magyaroké.”

Mondja mindezt nagyon okos, nagyon előrelátó, nagyon következetes, nagyon-nagyon miniszterelnök - Orbán Viktor. Nekünk pedig annyi - mondom én.

Csodálkozom ugyan, hogy nem képesek emberek immáron 20 éve ráérezni arra az ámításra, amit részükre szülnek az otthonaikban, a munkahelyeiken, a hivatalokban, a képernyőkön, újságok oldalain, és az igen széles világhálón?

Olyannyira nem, hogy teljes gőzzel ámítják saját magukat is, annak megfelelően, hogy épp mi a trend: azt eszik, ha kell nekik, ha nem..., azt isszák, azzal mossák a fogukat (már aki szokott), azt olvassák és arra a filmre fizetnek be, azt a zenét töltik le, annak hisznek, arra voksolnak és azzal dugnak, akikkel mások is szoktak.

Mindeközben - megnyugtatásul - közlik; hogy ilyen az élet..., ez van..., ezt kell szeretni.

Pedig nem! - az ÉLET  nem ilyen. Nem csak EZ van, hanem rengeteg alternatíva létezik - igaz, annak utána szokás nézni, nem pedig lenézni a szomszédról. És hogy KELL-e ezt szeretni?

Kell-e nekünk Amerikát szeretnünk? Kell-e nekünk indián mondásokon (:) röhögycsélni? Kell-e nekünk bedőlni egyetlen ember szavainak - gondolkodás nélkül - hinni az orbáni állításnak, hogy a magyarnak különös intelligenciája lenne, ami feljogosítaná erre-arra... (mikor, mire szottyan kedve)

Kell! Azt mondom, kell... ezt el kell hinnünk, és nem azért, mert Orbán mondja, hanem mert való igaz. A magyarok intelligenciában igenis eltérnek minden más nemzetétől. No, nem a hányadost tekintve, mert sem nem kisebb, sem nem nagyobb másokénál az átlag, hanem mert MÁS. 

Különbözünk minden tekintetben, és mindenkitől: mert mi képtelenek vagyunk HELYESEN értékelni a dolgainkat. Mi képtelenek vagyunk azonos fogalmak - azonos értelmezésére, és ettől azt képzeljük, hogy individuálisabbak vagyunk mindenki másnál... és ez jár is nekünk, kijár... s ha nem adják, akkor kiköveteljük.

Holott csak csököttebbek vagyunk, csökkent értékűnek tartjuk magunkat. Gofri istenien fogalmazta meg: nem hisszük el magunkban a jót, a jóra való képességet, nem ismerjük fel saját értékeinket, amire büszkék lehetnénk. Mások útjára akarunk lépni, másokat utánozni és mégis lepipálni akarjuk őket, ha kinyírni nem lehet...

Ám helyettesítjük gyatra önértékelésünket valami nagyon ocsmány mentalitás befogadásával. Például: kialakítottuk magyaros világképünket - az egocentrikust, akár egyénként, akár nemzetként tekintünk ki a világra, csakis önnön nagyságunkat akarjuk rátukmálni szerencsétlen környezetünkre, amelynek tagjai alig tudnak elviselni bennünket, hiszen erőszakosan tehénkedünk rajtuk és nem értik, hogy mire való ez az egész. ?

Sajátos gondolkodásmód az, ahogy kapirgálunk a nemzet múltjában, és másokéban is, hogy felelősöket keressünk a meg nem tett lépéseinkért, vagy a mások által megtett lépések elítéléshez keressünk partnereket - szerte a világban... megint csak azért, hogy önigazolást leljünk valamire, ami tőlünk teljesen függetlenül történt. E közben megint csak lemaradunk az aktuális tennivalóinkról, amelyek hozhatnának eredményeket, de mi nem érünk rá saját tetteink elkövetésére, a nagy büdös gyalázkodások, számonkérések, fikázások és magyarázkodások, vagy ellenségképekkel való harcaink következtében.

Különös mód az, ahogyan magunkat látjuk, és főként az - a tőlünk elidegeníthetetlennek látszó - törekvésünk, hogy másnak látszódjunk, mint amik vagyunk. Ebbe aztán bele is pusztulnánk, csak ki ne derüljön az, ami egyébként meg messziről bűzlik rólunk, hogy nem csak másokat szeretünk becsapni, hanem magunkat is, amit már-már tökélyre fejlesztettünk idehaza és persze a hontól távol is, csak ott nem vevők ránk. És a mi kisded önámításainkra.

Akik pedig nem ilyenek, de itthonra születtek - ebbe a nevetséges közegbe - azok mind szenvednek azon honfitársaiktól, akik ugye MÁSként INDIVIDUÁLISOK, és el nem bírják fogadni, hogy az individuum egészséges értékítélettel is létezhet, nem kötelezően mélymagyaros, fideszes vagy jobbikos, azaz nem az önzésen alapuló mentalitással bír.

Hogy jön ide az illúziókeltetés?

Baromi egyszerűen, mert az önámítás legfontosabb kelléke a becsapás. A becsapni tudók - azok, akik olyan illúziókat ébresztenek fel az együgyű magyarjában, amikre vágyik nagyon. Ilyen illúziókeltő nagyság Orbán (minden manipulációs kellékével együtt). Ilyen az összes reklám. Maga a politika is erre épít, és persze az egész fogyasztói társadalom, aminek mi magyarok rohadtul alászaladtunk önértékelési zavarainkkal küszködve, amit jól ki is használ a kapitalista kizsákmányoló gazdaság. Mert bizony, ide nekünk az illúziókat, hogy "jobb lesz nekünk akkor is, ha nélkülünk folynak a dolgok" ... csak egy kis ámítás, egy kis szépítés, egy kis optimista nagyotmondás legyen - mi máris vevők vagyunk rá. Bármi is legyen az, bármennyit ártson is, de most... és csak nekünk... és csak a miénk és csak miattunk ...

Na! Így vagyunk mi mindig MÁSOK... másokat ennyire nem lehet megvezetni, mint a magyarok tömegét (tisztelet a kivételeknek) - persze nem a jótündéreknek, akik teljesítik a kívánságokat ahelyett, hogy hagynának büszkévé válnunk a saját értékeinkre, amit mi magunk teremtünk magunknak és nemzetünknek... mindenféle csalás és ámítás helyett.