Cseke, 1823. január 22.

Itt kezdődött hát minden bajunk, Csekén. Igen, azzal, hogy megírta ez a szerencsétlen a költeményét, majd azzal folytatódott, hogy egy nemzet fogadta el himnuszának... akarom mondani a gengszterváltás idején törvényesítették... épp ezt a szöveget. (mert azzal van a baj!)

A magyar himnusz szövegét Kölcsey Ferenc (1790–1838), a reformkor egyik nagy költője írta 1823-ban, és először 1828-ban jelentette meg. A himnusz zenéjét Erkel Ferenc zeneszerző és karmester szerezte 1844-ben, amikor a nemzeti dal zenéjére kiírt pályázaton, az „Itt az írás forgassátok,/ Érett ésszel, józanon. Kölcsey” jeligéjű pályázatával első díjat nyert, a többek közt Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede által is megtisztelt zsűri döntésének köszönhetően. A nyertes pályaművet először a budapestiNemzeti Színház mutatta be 1844. július 2-án és július 9-én.^[2]

A magyar nemzeti himnusz csak 1989-ben került hivatalosan a Magyar Köztársaság alkotmányába. 1903 előtt az állami himnusz Joseph Haydn „Gott erhalte” című műve, az osztrák császári himnusz volt. A magyar himnusz az egyetlen állami himnusz a világon, amelyet 1989-ig semmilyen törvény, sem uralkodó, kormány vagy országgyűlés nem tett kötelező érvényűvé.^[forrás?] Maga a magyar nemzet tette saját himnuszává. Az idézett következő forrásból is kitűnően az ezeréves magyar törvénytárba az 1989. október 18-án elfogadott és a Magyar Közlönyben – az 1956. október 23-án kezdődött forradalom és szabadságharc napra harmincharmadik évfordulóján – október 23-án kihirdetett 1989. évi XXXI. törvény 75. §-val került beiktatásra

Tetszenek érezni a sunyiságot a Vikipédiában? - én igen. De nézzük inkább magát a Himnuszt, hogy mit is mondatnak a törvényalkotók általa az nemzet fiainak?

Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,

Nem ám TE magad tégy arról, hogy elégedett lehess, hogy megteremtsd a jó kedvet azáltal, hogy  saját tevékenységed hoz eredményt! Ugyan már! - majd a jóisten vagy valaki, aki annak közelében van...

Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;

Mármint a jóisten védjen meg TÉGED, nyúljon a hónod alá, ha már szereztél magadnak ellenségeket, akkor elég, ha fohászkodsz egy jó nagyot, oszt jónapot!

Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Emez itt: a FELMENTÉS, mindenért és jó előre! Neked semmi felelősséged nincs ... ha kellő áhítattal tudod énekelni a fohászt - és nem vakarózol közben, meg nem is pofázol, ha hallod felcsendülni az ünnepekre időzített mémet.

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Na, ja! Nekünk ill. őseinknek ehhez mindhez - semmi közük nem vala... csak a jóisten tette meg HELYETTÜK: ő bitangolt el idáig legelőt kutatva, ő volt aki gyerekeket nemzett két nyilazás és rablás között, ő tanulta meg a földmívelést az itteni szlávoktól, és persze ő volt az, aki részegre szlopálta magát a borozások alkalmával, hogy aztán ő öntsön forró szurkot a török nyakába, és persze ő volt az is, aki a várakban halt hősi halálokat...

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

És ennél a résznél már erős a gyanúm, hogy ez a vers csupán csak egy társadalom kritika, amelyhez soha nem jutottak el azok, akik himnuszává tették - törvényileg! - az magyar társadalomnak, hogy csupán az első versszakot kántálja ünnepileg - boldog s boldogtalan, ha tetszik ez neki, ha nem.

"Nagyság és szerencse: két egészen különböző dolog, s mégis a sokaság e kettőt rendszerint összetéveszti."

Kölcsey Ferenc (1790-1838)

Szóval, egy tapodtat nem haladtunk előre, (Kölcsey pedig felmentve!!! - nem ő a hibás!!!) hisz most is csak ott tartunk, hogy megmondták nekünk az "urak", hogy most aztán DANOLJ MAGYAR : "győzedelmi ének"-et... és állandósuljon a támadás tenfiad által "szép hazám, kebledre" s legyél - az anyád úristenit neked - "magzatod miatt magzatod hamvvedre"! Nos hát, ezért nem énekelünk többet az első versszaknál...

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Ezek vagyunk! Még mindig, és talán örökkön örökké, mert állandóan csak bujdokol a magyar, ha itthon marad, de inkább dezertál... és azt ütik, aki meg sem érdemli, ...naná, hogy menekül(nénk), de kiútra nem talál(unk).

Elég csak szétnézni a városokban, falvakban, a fővárosban: rohad most is minden. Ennyi morc és utálatot sugárzó arcot nem lehet látni sehol, mint Hungáriában... ezek vagyunk: egymást gyűlölő és másokat rabságba taszító semmire nem képes fos nemzet - önnön maga gyilkosai. Fujj!

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

No, ez az, amire várhatunk.... örökkön örökké.

Ez az a mém, ami lehetetlenné teszi, hogy saját magunkkal szembe tudjunk nézni és kimondjuk, hogy pocsék népséggé lettünk, akik soha még nem akartak békében és egymást segítve - saját munkájuk árán - előbbre jutni.

Dehogy mondanák ki, hiszen akkor oda lenne a csodavárás, a mások fikázása, és a permanens bűnbakképzés, valamint az állandó elnézés és megbocsájtás a kegyetlen ROSSZ INDULATÉRT, amire képes a magyar nemzet önnön fiaival szemben.

Fentiek alapján, kéretik első számú problémánkat eltakarítani az útból... már ha akarnánk egyszer valóban változást - én, ezzel kezdeném: MÉM CSERÉT HAJTANÉK VÉGRE AZONNAL!

„Beszéltem egy pár sportolóval, akik azt mondták, hogy egy döntő előtt a legsúlyosabb próbatétel túlélni a Himnuszt. Azt mesélték, hogy ha egy amerikaival kerülnek össze, akkor azt érzik, hogy az ő himnuszuk csak úgy nyomja az erőt, ők meg csak állnak és… Előre sírunk-rívunk. Majd az Isten megsegít, majd csinál valamit…”