Kortárs sport
2010. szeptember 07. írta: térfél

Kortárs sport

Hétvégén meccsen voltam. Oda többé nem megyek - mert mindig kikapunk... és fogadalmat tettem, hogy ... nem. Nem leszek ott a következő találkozón, mert hátha miattam van az egész sikertelenség. :)

Persze hogy semmi közöm hozzá - én csak a lelátóról figyelek és sikítozok a véremnek, aki szintén az okokat keresi és azt mondja, nem is az öltözői beosztáson múlik, mert vetkőzött már mindegyikben, de győztesen nem jött le a pályáról...

De akkor min múlik? Hát az MKC-n, a győzni tudó csapaton. Azon múlik, hogy miként működteti a város az ő kis csapatát. És Mezőkövesd előtt le a kalappal! Ez a csapat nem tegnap állt össze ugyanis, nem jellemző rájuk, hogy fél csapatnyi idegen játékos szaladna össze félévenként, ahogy az sem, hogy változna az edző személye, akinek arra nem jut ideje, hogy elköltözzön egyik országból a másikba, és helyet találjon hontalanná váló családjának, ha nem akarná őket mindig mentesíteni jelenlététől. Szóval, a csapatsportok már csak olyanok, hogy vagy van idő kialakítani valami egységet, vagy megette a fene az egészet.

Szurkolói sirámom az is, hogy mára nem találok olyan csapatot, amelyikben ne ellenfélként látnám a korábbi csapataimból való kedvenceket. De amikor azt kérdi tőlem a fölöttem ülő jó ember, hogy az övéivel játszó csapat micsoda is? ... létezik-e egyáltalán? Mit keres a pályán, és én mit a lelátón, akkor nagyon elkeseredem, mert én soha nem akartam még az ellenfelet megsemmisülni látni, főleg nem azokat, akiknek valaha oly vehemensen szurkoltam. Azt sem értem ilyenkor, hogy miért kellene szarba venni azt az ellenfelet, aki nélkül az én csapatom sem lehetne a pályán, én meg pláne nem részesülnék valamilyen élményben.

Hadd dicsérjem még a kemény magot, szemben az ilyen civil szurkolóval, aki engem basztat inkább, mintsem a csapatát buzdítaná, ahogyan azt én is tettem, mikor számon kérte rajtam a fentieket. Imádom őket! Mert lelkesek és a csapatuknak akkora támaszt adnak, az ellenfélre meg olyan pszichikai nyomást gyakorolnak, hogy igenis részük van a győzelemben. Ahogy azoknak az összetartó csapat összeröffenéseknek is, amelyektől nem válnak a játékosok géppé és nem idegenként hajtanak egyenként a pályán, hanem együtt egymásért is küzdenek - a csapatért, a győzelemért.

Mi meg leszünk ennél sokkal jobbak is, ha eljön az az idő, amikorra felismerik egymást a játékosok :), amikorra összeszoknak. Ha még az edzések hatásfokát is növelnék... és nem lihegne a csapat az első 7 perc után... és ha nem szarják össze magukat az első rontás után... ha nem csak a dobot verik a szurkolóink, hanem frappáns rigmusokat kiabálnak, netán tapsolnak a góljaink után... no, akkor mi is nyerni fogunk.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://httphatterfel.blog.hu/api/trackback/id/tr422277330

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.